Hendia sztorijai
Hendia egy olyan ország volt, ahol semmit nem vettek komolyan. Például, amint megjelent a tévében a TókSó című műsor, rá három hónapra már műsoron volt a KonyhaSó, ahol sóbányákat kerestek fel, fogyasztható sókat keresve. Ha már elkezdtük, akkor maradjunk a tévéműsoroknál, amik egyébként elég nagy betekintést engednek a való életbe is. Jelenleg is folyik a „Velünk történt meg” című sorozat, aminek minden része úgy van leforgatva, mint egy film. Az egyik részben egy család rohangál az ellopott szalonnájuk után, ugyanis Hendia egyes területein nagy „rajongás” övezi a szalonnát, és hagyománya van a fogyasztásának és a ház vagy lakás egy elkülönített helyiségében való füstölésének. A történetben a család éppen egy kisebb ünnepi étkezésre készül, ezért kint az udvaron, egy asztalon áll a nagy darab szalonna. Ez egy vidéki, falusi hely, az udvarok, kertek könnyen „átjárhatók”, nincs nagyon lezárva egy telek vége. Egyszer csak megjelenik egy férfi valahonnan a kert felől, és felkapja a szalonnát, majd elrohan vele. A család egyik tagja, egy pár év híján húsz éves lány látja ezt, és kiabálva figyelmezteti a többieket, ezt követően mindenki a férfi után rohan, aki kertek és kerítésrések között próbál elillanni. A család azonban pár perc múlva megpillantja, az előző lány rámutatva elkiáltja magát: „Ott a szentségtörő!”, a szalonnatolvaj pedig megszeppenve, ijedten keresne valami menedéket ellenük, de ennek híján végül megadja magát. Ennek a sorozatnak egy másik részében pedig egy nagymama mesél arról, hogy az első igazi szerelmét tizenéves korában egyszer a bokrok között követte hazáig. Az út egy jó része, körülbelül a fele egy erdős részen vezetett át, és a fiú, hallván a bokrok közül jövő hangokat félve sétált hazafelé, mert azt hitte, van valami a bokorban. Vagy hát legalábbis valami, ami nem egy ember. A néni kihangsúlyozta azt is, hogy a fiú olyan buta volt, hogy amikor az ágak között megpillantotta az ő arcát és kezeit, kétségbeesetten rákiáltott, hogy gyorsan jöjjön elő onnan, mert van valami a bokrok közt. Kirángatta onnan és figyelmesen, óvatosan mentek a lakott területig. Aztán utána még kisebb hősnek is hitte magát, hogy megmentett a lány épségét. Nos, igen Hendiában elég sok az ilyesmi dokumentum film, van belőlük egypár. Egy másik hasonló kaliberű műsorban, a „Most, hogy mondod”-ban az embereknek egymás hibáira kell felhívniuk a figyelmet különböző feladatok segítségével. Az egyik alkalommal Dengijja és Pedigo az a játék alkalmával szembesült azzal, hogy valójában ők házastársak, miközben ők már két éve osztálytársak az egyetemen, és úgy tudták, onnan ismerik egymást, amikor az életük mostani állapotát kellett jellemezni egyszerű, de nevetséges jelzővel ellátott szavakkal. Az „Elhittük” című műsorban a vendégeknek és a műsorvezetőnek ugyanaz a feladatuk, mégpedig az, hogy minél nagyobb hazugságokat, kitalált történeteket meséljenek el a többi résztvevőnek, és azoknak el kell dönteniük, hogy valós-e a történet, ugyanis néha túl furcsának tűnő, de igaz történeteket tanulnak meg és adnak elő nagy beleéléssel. Nem is kell mondanunk, hogy itt is milyen kreatív hülyeségek születnek alkalomról-alkalomra. Ó, és akkor a szilveszteri tévéműsorok! Hogyan is tudnának még ennél röhejesebb műsorokat csinálni? Hát, Hendia lakói bizony ki tudnak találni még többet, még hülyébbet. A december utolsó napján leadott adások általában arról szólnak, hogy útszélén megszólított szerencsétlen embereket kérdeznek egyetemi szintű témákban, na mintha Hendiában ezekből sok lenne, ezért ezeket az embereket is úgy játsszák el. Csak egy idézet: „No, amikó én szintetizálódtam, akkó még nem vótak ilen künönféle dógok a szintetizálódásra, sőt, én nem tudni, hogy szintetizálódnitam-e már.” Nos, azt hiszem, nem kell többet mondanom, már ennyiből is láthatjuk, milyen egy hely ez a Hendia, és már ennyiből is elég jól megismerhettük a tévés szokásaikat. Bár, természetes, mindig lehetne még tovább és tovább görgetni a szálat, mert ebben az országban bizony van ám miről beszélni. Legközelebb találkozunk!
