Poety
Ülök a fotelemben, külvilágot kizárva merengek, s az elmém most mélyen megnyílik.
Belegondolok, hogy milyen a lét. Elképzelem, ahogy beszélek valakihez.
Ahogy azt mondom az életnek:
- Ne nézz rám. Csak felejts el-és hátradőlök kitárt karokkal, belehuppanva valami fehérbe, puhába, és eltűnök. Megszűnök létezni.
Vagy azt mondom az életnek:
- Ne nézz rám. Csak felejts el-és összeesek előtte, mint erőtlen színjáték.
Vagy éppen azt mondom neki:
- Menj távolabb. Taszíts el - és elterülök a talajon, összezárt kezem kinyílik és tabletták gurulnak ki belőle.
Vagy így szólok hozzá:
- Fordulj el. Hagyj elmenni - és levegő után kapkodva, halkan csukom le a szemeim.
Vagy esetleg felé nyúlok, és azt suttogom magam elé:
- Nem kell tovább. Elég-és sötét, de áttetsző füst keletkezik körülöttem és elragad; felemel, majd leejt; nem mozdulok többé.
Vagy azt mondom az életnek:
- Mosolygok. Szeretném látni, ahogy te is mosolyogsz - és leülök egy napfényes virágos mezőn a zöld fűbe.
Vagy azt mondom neki:
- Szeretnék mondani valamit. Köszönöm a gondoskodást-és a csillagos ég felé nyújtott kézzel csodálom a csillagokat.
Vagy az is lehet, hogy azt mondom neki:
- Nézz rám. A kudarcból sikert csinálok, ha segítesz - és mellig elmerülök az illatos habokban, álmodozva, megnyugodva.
Vajon hogyan fogok dönteni az élet nehéz pillanataiban?
